Vissza a feladónak... ;)

Ma úgy ért véget a postai pályafutásom, hogy már egy hete nem dolgozok...ez a makacs köhögés úgy tért vissza, mintha el sem múlt volna! Hat évig voltam postás, de ez alatt az idő alatt ha háromszor voltam táppénzen...ebből ebben a hónapban kétszer is!

Nem így terveztem, de így alakult! Így legalább már egy hete itthon vagyok...szokom a pörgés nélküli életet...ami egy magamfajta embernek nem is olyan egyszerű! :D Szeretek emberek között lenni, ezért is imádtam a postáskodást...amíg csak arról szólt, amiről... Most itthon vagyok egyedül, csinálom a dolgaimat, zenét hallgatok, nyomtatót szerelek (persze...elromlott...), nincs körülöttem zsongás, nem szól rám senki, hogy miért nem teljesítem a tervet...NEM! Nem hiányzik! De hat évig napi (átlag) 8 órában erről szólt minden napom. Úgy gondolom mindig is jól irányítható alkalmazott voltam (a saját törvényeimet alkalmazva...néha kiskapukon átcsúszva...), most viszont a feleségem lett a főnököm...és a közös cégünk alkalmazottja lettem! :D Kell ennél több?!?

Egy netes képpel zárom le ezt a fejezetet! És még valamit! Minden tiszteletem azoké, akik a Posta alkalmazottai!!! Akár hány éve is! Mindig tisztelettel fogok Rátok nézni, mert tudom, mi minden van a munkátok mögött! ;) Puszi&Pacsi

Utolsók

Nem túl rendszeres bejegyzéseim sorát egy búcsúzkodó ömlengés fogja követni...

Az élet tele van utolsó pillanatokkal...olyan momentumokkal, amiket akkor abban a pillanatban élünk meg és aztán kész, többé már csak emlék. Ha fontos volt emlékezünk rá. Vagy jó emlék, amire szívesen gondolunk, vagy olyan, amit jobb lenne inkább elfelejteni... A legjobb szó ezekre: meghatározó! Meghatározó emlékekből kellene sok mindenkinek (jóból és rosszból is), hogy ne laposodjon el az életünk. Hiszen, ha csak élünk, mint hal a vízben...mi fog történni?!? Az lesz a meghatározó emlék, hogy reggel a gyárba menet a buszon rám csorgatta a mellettem ülő a nyálát alvás közben...vagy az, hogy hogy berúgtunk a haverokkal a hétvégén.

Szerintem az emlékek - ha értékesek - előre viszik az életünket! Ezekből születnek a tapasztalatok, amitől feltehetően fejlődni fogunk. Dolgok, amikre érdemes építeni...meríteni belőlük. És mindegy, hogy negatív vagy pozitív, hiszen mindkettő viheti előre az ÚTon az embert!

Az én utam kb. 8 éve egy olyan ember mellé irányított, aki mellett milliónyi meghatározó emléket spájzoltam el. Jókat is és nem túl kellemeseket is...de idővel nem volt kétség, hogy jó úton haladunk együtt!!! Szuper csapat vagyunk azóta is! ;)

Közben észrevétlenül bekúszott az életembe egy olyan tényező, amit munkának nevezünk...állandó munkahelyem lett Egerben a postán. Olyan hirtelen csöppentem bele, hogy pislogni sem volt időm. Mint kiderült rám öntötték a szerepet: emberekkel kellett minden nap kapcsolatot tartanom. Egy magam fajta kommunikatív pasasnak nem is kell ennél jobb! :) Remek társaság, rengeteg újdonság, tanulni való...és hopp máris eltelt pár év...közben eligazoltunk Nyugatra, megjártuk Győrt, 5 hónap "üdülés ", aztán vissza Egerbe...közben folyton a posta...ami változott, folyton csak változott...

Ahogy mi is...újra költözés: "haza" a Jászságba, maradt a posta Jászberényben...ahol még annál is jobban más volt már minden...de maradt a mókuskerék... Aztán jött egy "utolsó" csepp és éreztem változtatni kell! Sosem szerettem a megszokott dolgokat...a megszokások az ember ellenségei! Inkább direkt másképp csinálok valamit, nehogy minden nap ugyanúgy kelljen...persze ez nem mindig kivitelezhető. Ilyen a postai munka is...minden nap ugyanazt kell csinálni, ugyanott, ugyanazok között az emberek között...talán ebbe (is) fáradtam bele.

Áldom a jó sorsomat, hogy volt erőm munka mellett végigcsinálni egy iskolát, amivel szakmához jutottam...már nem csak betanított munkás voltam, hanem a fotográfus szakma kísérletezőjeként felfedező lett belőlem.

Nem semmiért csináltam végig azt a majd' másfél évet! Nyilván tenni akartam azért, hogy a kísérletezés eljuthasson egy olyan szintre, amiből már meg is lehet élni! Ez viszont nem megy egy olyan munka mellett, ami fizikailag és szellemileg is annyit kivesz az emberből, hogy még mellette kreatív munkát is végezzen... Így eljutottunk oda, ahol most vagyunk (egy újabb "utolsó"): az utolsó hónap postásként.

De minden utolsót követ egy első! És ez itt a lényeg!!! Mert bármennyire is hihetetlen még ha utálom is, de félek a változástól! De remegő lábakkal várom az utolsó munka nap után az elsőt!!!

Olyan ez, mint újjászületni! Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz ez az új élet! Önállóan, de kézen fogva, együtt tovább lépegetve mindenkitől függetlenül...

Legyen ez az utolsó "utolsó"...az első elsőt pedig majd nemsokára... (nem ígérem, hogy ennél sűrűbben, de jelentkezem majd! ;) )