Tisztán emlékszem, amikor 2008-ban Egerben munkát kerestem, nem volt túl sok lehetőség és elég kétségbeejtő volt a helyzet. Imádom Egert, bármikor visszaköltöznék oda és leélném ott az életemet, de akkor nem volt még sok munkatapasztalatom és a fotózás sem volt még fókuszban, ezért bármi jó lett volna alapon beléptem a seregbe ... ööö ... akarom mondani a Postához! 😛
Kézbesítő munkakörbe kerestek embereket (ahogy most is, sőt! azóta egyre inkább). Úgy gondoltam, hogy mi baj lehet!?! Állami cég, biztos fizetés, borravaló, megbecsülés. Akkor bizony még megbecsült ember volt a kézbesítő: várták, tisztelték. Úgy lehetne mondani, hogy egy kapocs volt a rendszer és a nép között. Akkor még nem csak szidták ("-Már megint csak számlát hozott!!!"; "-A halál is hamarabb ideér, mint maga!", stb.), tudták az emberek, hogy érdemes rá várni. Másak voltak a kommunikációs szokások, akkor még írtunk egymásnak (KÉZZEL) levelet, képeslapot (emlékszem, mennyi karácsonyi üdvözlőlapot eladtam! 50-es csomaggal vittem nap, mint nap) és másképpen beszéltünk egymással is! És itt kanyarodnék vissza a tisztelet fogalmára, mert amíg postásként dolgoztam (7 év) addig mindig éreztem a megbecsülést - főleg az ügyfelek részéről, akikkel nap, mint nap találkoztam, beszélgettem. Egy-két esetre emlékszem csak, amikor konfliktusba keveredtem emberekkel a munkám során - pl. amikor új járatba kerültem Jászberényben és felmértem a járatban, hogy hol lesz szükség értesíteni az ügyfeleimet, hogy szereltessenek fel postaládát! Igen! Addig nem hiányzott senkinek! 😁 Na, itt volt egy fiatalember, aki a hivatalos értesítés utáni napon lefékezett mellettem "nekemjött" és számonkért, amiért hivatalosan jelentettem a postánál, hogy neki nincs levélszekrénye! Hozzátenném, hogy még aznap felszereltek egyet és csak azért úsztam meg a földbedöngölést, mert éppen egy másik ügyféllel kommunikáltam a kapujukban.
Tisztelet a postásoknak - régen és most is! Mert bizony ma már hálóval sem lehet befogni fiatalokat ebbe a munkakörbe, folyamatos a munkaerőhiány. Hogy mindez minek köszönhető, az most mindegy! Az biztos, hogy ha ugyanúgy tudnák az emberek, hogy még mindig milyen tisztelet övezi postásokat, talán szívesebben mennének oda dolgozni. És ehhez nem csak a fizetések minőségi javulása szükséges, hanem magának a cégnek az értéknövelése is.
Postás sztorik vége! 😆 A felvezetést mégis szükségesnek éreztem, hiszen én is ennek a rendszernek a részese voltam. És most már ugyanannyi ideje vagyok független a mókuskeréktől, mint amennyit részese voltam nap, mint nap! Szerencsére ritkán voltam beteg ez idő alatt, viszont tisztán emlékszem, hogy az utolsó hetekben visszatérő megfázás gyötört és az utolsó munkanapjaimat otthon táppénzen töltöttem.
Rég volt! Még hajam is volt! 😅 Nagy váltás volt, belevágtunk az ismeretlenbe! Persze terveztük és készültünk rá (mire is?), de azt nem is reméltük, hogy olyan intenzív időszak vár ránk, amilyen végülis lett! Hiszen ekkor már tudtuk, hogy kisbabánk lesz, elköltöztünk egy saját lakásba és emellett kellett a fotós vállalkozást bepöccinteni! Nem volt egy unalmas időszak!
Hogy mi minden történt ebben az időszakban, arról jó pár bejegyzést lehetne írni. Most mégis inkább a fotózással kapcsolatos szakmai fejlődést venném górcső alá! 😉 Az élet sok területén későn érő típus vagyok/voltam - ezt nem tagadom! Későn értem meg arra is, hogy elkezdjek dolgozni és arra is későn jöttem rá, hogy mit kellene dolgoznom! "Későn" - vagy pont időben, ma már nyilván másképpen látok rá erre!
Mesebeli 7 éves periódusok kirajzolódnak az életemben. Ilyen a postán töltött idő és az elmúlt hét év is, amióta vállalkozó vagyok. Bízom benne, hogy a következő 7 év is tartogat sok csodát - én már érzem az előszelét tavaly óta! Tavaly olyan ingerek értek, amik kizökkentettek az eddig megszokott a munkához való gondolkodásból, hozzáállásból. És ez nagyban köszönhető a karanténos időszaknak, a kommunikáció megváltozásának. Rengeteg on-line elérhető tanítás ütötte fel a fejét az interneten és a mi szakmánkon belül is dőzsölés volt! Persze kellett szűrni a tartalmakat és nem ártott ismerni azokat a személyeket, akik ilyen és olyan kecsegtető ajánlatokkal jöttek elő. Szerencsére a 7 évnyi rálátásom már votl a szakmára, így sikerült elkerülnöm a lenyúlós lehetőségeket!
Így akadtam rá tavaly tavasszal a Fotósok Online Hétvégéjére is, ahol hazánk vezető fotósait kérték fel, hogy saját területükön keresztül mutassák be a fényképezés tudományát! Schram András, Szipál Péter, Vámos Csaba, Englert Orsi - csak hogy pár nevet említsek, akiknek utánanézhettek: tényleg nyomot hagytak már a magyar fotótörténelemben!
Orsit hagytam a végére, de egyértelműen az Ő hatására zökkentem ki az addig megszokott életemből. Az előadásmódja és az, ahogy beszélt a lifestyle fotózás élményéről teljesen magával sodort! Utána több webinárjához csatlakoztam, ahol tovább nőtt bennem a tisztelet iránta, amiért olyan témákban adott önzetlen segítséget, amik közül sokkal én 7 év alatt nem is foglalkoztam, pedig a szakmai fejlődés elengedhetetlen elemei.
Nyáron aztán volt alkalmam személyesen is találkozni Vele, egy általa tartott workshopon, ahol hatan tanulhattunk a fotózási technikáról, árképzésről, marketingről. Ezek után már semmi nem választott el attól, hogy én is kipróbáljam ezt a stílust! Nem túlzás azt állítanom, hogy az addigi családi fotózásaim közül egyiket sem élveztem ennyire! Mutatok az első iylen fotózásomból pár képet!
